Egy hosszú sétát követően hazatérve hűséges szolgám már várakozik, hogy gondoskodjon a lábaimról. Utasítom, hogy vegye le a Converse cipőimet és szagolja meg a már büdös zoknimat. Habozás nélkül ajkait a 11-es méretű lábam talpához szorítja, élvezve minden csepp verejtéket. Az elkötelezettsége a lábaim iránt tagadhatatlan – talán túlzott is. "Mindenre hajlandó lennél értem, ugye?" csűröm-csavarom, tudva a válaszát, még mielőtt megszólalna. De a szavak keveset számítanak; a tettek fontosak. Csak a lábtisztelet már nem elég, és hogy tovább próbáljam ki a hűségét, utasítom, hogy imádjon egy másik részem – a fenekemet. A bugyimon keresztül mélyet lélegzik, majd levétetem, és kénytelen szagolni a csupasz bőrömet. Az igazi próba azonban még várat magára. Tegap elédelnek köszönhetően készen állok, hogy könnyítsem magamon, és a száját választom célpontnak. Bár tiltakozik, emlékeztetem az esküjére. "Tátott száj!" parancsolok. Amit ez követ, az az alávetettség lecke – egy vastag rúgás, majd lágyabb maradékok szállnak le a nyelvére. A hányásreflexe már-már elárulja, de én csak nevetek. "Ez az ára a hűségnek," állítom. Mostantól az imádása nem korlátozódik csak a lábaimra – ő mostantól az személyes emberi WC-m. A tökéletes lábaimmal mindig a látóterében, frusztráció és motiváció között tartom. Az obsesziója biztosítja, hogy mindig visszatérjen, készen bármire, amit csak kívánok. Az átalakítás teljes: a lábszolgámból a végső alávetettség szimbóluma lett.
