Hirtelen, sürgető szükségét éreztem, hogy megkönnyebbüljek, de lehetőséget láttam benne, hogy megjutalmazzam rabszolga férjemet, a Szépfiút. Amíg ő serénykedett, mint az engedelmes ribanc, aki, fogtam egy tálat és leguggoltam, kiengedve egy gőzölgő, erőteljes adagot szent ürülékemből. A megkönnyebbülés eufórikus volt, tudva pontosan, hogyan lesz felhasználva. Odahívtam őt a fullasztó, alagsori pincémbe, ahol a levegő sűrű és nyomasztó volt. Teljesen bepólyáltam, rétegről rétegre, míg egy tehetetlen, mozdíthatatlan gubó nem lett belőle. Csak a szája és a szánalmas farka maradt szabadon, készen a használatra. Tökéletes. Meleg ürülékemet puszta kézzel kanalaztam fel, és mélyen a szájába erőltettem, a torkába tömködve, amíg nem maradt más választása, mint lenyelni minden utolsó mocskos falatot, hiszen ő az emberi vécé. De a megaláztatás ezzel nem ért véget. Fogtam az acél szondámat, megtöltöttem a szennyemmel, és lassan, szándékosan behelyeztem a húgycsövébe, az ürülékem mélyen a farkába tömve, amíg az teljesen meg nem telt. Minden egyes rész oda került, ahová szántam – a torkán le a gyomrába, és egyidejűleg fel a hímvesszőjébe. Befejezésül megbasztam a nyers, ürülékkel teli húgycsövét a szondával. Semmi síkosító. Csak a vastag, forró szarom bevonva minden centimétert, ahogy erősen döngettem ki-be a kinyúlt pisilőnyílásában. Addig nem hagytam abba, amíg görcsbe nem rándult és ki nem lőtte szánalmas, megtört adagját, egy tönkretett, szarral tömött cumribanc. Huszonhárom percnyi teljes vécérabszolgaság, mumifikálás és brutális húgycső-kínzás.
